Mottó:

„Némelyek meg a királyi palotába akarván bemenni, feléje tartanak, s arra törekesznek, hogy a palotájába ellátogathassanak, s oda beállítsanak, csakhogy eddig egyáltalán nem látták a palota falait. Azok közül pedig, akik be akarnak jutni a házba, némelyek odaérvén, körüljárják, hogy megtanulják a bejáratot…”[1]

Tamar Ross Expanding the Palace of Torah[2]  című könyvében a háláhá és a nők kapcsolatáról, az ortodox feminizmusról, a nők háláhikus státuszáról, valamint annak megváltoztathatóságáról fejti ki nézeteit. A könyv címében szereplő „Tóra palotája” Maimonidész Tévelygők útmutatója című művének palota példázatára utal.  A példázat legegyszerűbb értelmezése szerint a tóratanulás a királyi palota belső udvarába vezető út. Maimonidész a királyhoz való bejutás lehetőségeit sorolja fel: a tóratanulás által lehetséges a király színe elé jutni, aki az Örökkévalót jelképezi. Ez a példázat első olvasatra a nők helyzetére is megfeleltethető, vajon a nők hogyan tudnak bejutni abba a palotába, hogyan lehet megtalálni a női bejáratot? Ez a téma hosszú évekkel ezelőtt felvetődött már, és a napokban újra fellángolt róla a vita, Tamar Ross könyvét olvasva (is) elgondolkodhatunk a neológia jelenlegi helyzetéről is.

Ross könyvében a patriarchális múltat és a feminista jövőt az isteni kinyilatkoztatás folyamatában egyesíti, ami példátlan és zseniális lépés a zsidó feminizmus világában, írja róla egy ismertető.[3] Ez a zseniális lépés pedig Ross azon véleménye, mely szerint a Tórát mindig az adott kornak megfelelően kell értelmezni, és ha ezt a mindenkinek megfelelő értelmezést a közösség és a döntéshozók közösen megtalálják, majd mindenki által elfogadottá válik, ez annak a bizonyítéka, hogy az az értelmezés Istentől származik, és az Ő szándékának megfelelő.[4]

Az, hogy mindig az adott kornak megfelelően kell értelmezni a Tórát, nem ördögtől való dolog, hiszen amióta a bölcseink megalkották a Misnát és a Talmudot folyamatosan változik a világ, hiszen még a Sulhán áruh összeállítása óta is eltelt több mint 400 év. A rabbik minden generációban azon dolgoznak, hogy a megváltozott világot és a háláhát összeegyeztessék. Vagyis a háláhá folyamatosan változik, ahogyan Radnóti rabbi írta még 2018-ban:

„A háláhá nem egy bináris rendszer, hanem mögötte mindig komplett érvelések és bizonyítások vannak. A háláhában ott az évszázadok közös gondolkodása és rabbik bölcsessége. Aki pedig csak a zsigeri igenben és nemben gondolkodik, az olyan, mintha bozótvágóval vágná szét a Talmud fóliánsait, annullálva ezzel 2 évezred zsidó gondolkodását.”[5]

Ahol nem történik változás a nők befogadásával kapcsolatban, ott egy vallásos nő nehezen tud egyszerre feminista és vallásához is hű maradó lenni, ugyanis vagy a feminizmus kerekedik felül a nőkben és feladják a zsinagógába járást, esetleg a teljes vallásgyakorlást, vagy továbbra is hűek maradnak a valláshoz, de a feminizmust és a női érzékenységet teljesen elnyomják magukban, azonban valójában ennek az útnak is sokszor a teljes feladás lehet a vége. Ez a „női kérdés” már sok-sok évvel ezelőtt előkerült a neológiában, és ugyanaz a helyzet, ami Ross könyvében is olvasható: „a mainstream ortodoxia sokáig nem vett tudomást ezekről a jelenségekről, illetve ellenállt nekik, mivel azokat csupán marginális jelenségeknek tekintette, amelyek elhanyagolható jelentőséggel bírnak az irányadó zsidó vallásgyakorlás szempontjából.”[6]

Ross könyve elején említi, hogy ő nem tartotta magát feministának, és még ma is rosszul érzi magát ezzel a címkével. Elmondja, hogy ortodox zsidó nőként milyen érzések kavarogtak benne mindig is. Frusztráltnak, megalázottnak, kitaszítottnak érezte magát bizonyos zsinagógai ünnepeken, például a Tóra örömünnepén, amikor a férfiak a tórákkal táncolnak, és a nők alig látnak valamit, vagy olyan ortodox eseményeken, amikről a nőket teljesen kizárják. Amikor a férfiak a sábáti asztal körül a Tóráról beszélgettek, és olyan szintű Talmud-tudásról tettek tanúbizonyságot, amit ő nem érhetett el, akkor csodálta és irigyelte őket, valamint irigyelte a jesivák légkörét is, ahová ezek a férfiak járhattak. Ross, vallását gyakorló ortodoxként kívülállónak érezte magát, és hozzá hasonlóan valószínűleg ilyen érzések kavarognak sok neológ zsidó nőben is. Ezeket az érzéseket kellene, hogy megértsék a neológ közösség vezetői is, ahogyan Ross is ezt írja: „Szeretném azt hinni, hogy azokon túl, akik az úgynevezett vallásos feministákat inkább bajkeverőnek tartják, vannak olyan hagyománytisztelők, akik valóban szeretnék megérteni, hogy mi ez a nagy felhajtás. Ezek azok az emberek, akik valóban tanácstalanok, és néha felteszik maguknak a kérdést: Mit akarnak ezek a vallásos feministák?”[7]

Ross bemutatja könyvében a rabbinikus hagyományt, és a benne megjelenő női arculatot. Beszél arról, hogy a nyilvánvaló, mai napig kiható törvények mellett vannak olyanok, melyek elvontak, és olyan szövegekben vannak mélyre ásva, amelyeket a nők legnagyobb része nem ér el, és nincs is hatásuk a nők mindennapi életére. Példának hozza, hogy ma már valószínűleg senki nem várja el a feleségétől, hogy megmossa férje lábát,[8] sőt el sem mondja neki, hogy a háláhá szerint ilyen kötelezettsége is van. Így aztán sok micvatartó nő nincs is tudatában annak, hogy valójában mennyire hátrányos helyzetben is van, és úgy gondolja, hogy csak rituális dolgokra vonatkozik a nők megkülönböztetése, és még néhányan hálásak is a felmentésekért. Pedig ezek a rabbinikus szabályokon alapuló házastársi-háztartási kötelezettségek teljességgel szolgai természetűek. Ugyan manapság egyetlen háláhikus döntéshozó sem alkalmazná a gyakorlatban ezeket a szabályokat, Ross szerint a férfi-nő kapcsolatokra vonatkozó hasonló elképzeléseknek a nyomai a mai napig megfigyelhetőek a rabbinikus döntésekben.

Ez a férfi-nő kapcsolat - hagyomány szerinti -, némileg erőszakkal való fenntartása mutatkozik meg a neológiában a nők zsinagógai közösségbe való be nem vonásában, az ellene foggal-körömmel való harcolásban is. A „cniut és a minhág” a szokásos válasz a felvetésekre, konkrét háláhikus döntvények és tiltások felsorakoztatása nélkül. Ezzel szemben a nők bevonásának szükségszerűsége mellett kiállók legtöbbször bőségesen ellátják írásukat rabbinikus döntéshozóktól vett idézetekkel, pontos helymeghatározással.

A nők liturgiába való bevonásának ellenérveként felmerült az is, hogy nincs, és soha nem is volt a nők részéről erre igény Magyarországon. Azonban a tendencia az sajnos, hogy a nők sokszor férjükkel együtt maradnak el a zsinagógákból, és ennek egyik oka pontosan az, hogy nem is számít, hogy ott vannak-e, és nem veszik figyelembe az érzéseiket. Ezzel vissza is kanyarodtunk a Ross könyvében említett női érzésekhez. Olybá tűnik, még ma is a rabbik tudják csak, hogy a nőknek mi a jó igazán, és ma is helyettük döntenek, ahogyan a talmudi időkben.

Érv szokott lenni még a nők bevonása ellen, hogy csupán magamutogatásból, szereplési vágyból tesznek például tfilint, esetleg burkolóznak a cicitbe, azt mondják, majd csak akkor érdemes erről a témáról újra beszélni, ha a magyar nők tömegei már minden létező, rájuk vonatkozó micvát betartanak, majd csak akkor akarjanak továbblépni a micvák teljesítésében. Azonban a minjenbe beletartozó férfiaktól nem várja el senki, hogy micvatartóak legyenek, róluk nem feltételezik, hogy csupán magamutogatásból tesznek bármit is, róluk nem döntenek a fejük felett, hiszen ők maguk a döntéshozók – a férfiak. Amint ezt Ross is írja, a férfi a zsidóság reprezentatív képviselője, a nő szerepét és értékét elsősorban a férfi érdekek és megfontolások alapján határozták meg a rabbinikus források, vagyis maguk a férfiak, a végeredmény pedig az lett, hogy a zsidó nőket kulturálisan és vallásilag arra nevelték, hogy elfogadják elsődleges szerepüket – a férfi segítőjeként.[9]

A rabbik a szokásjogra, a nők szereplési vágyára, és a nők részéről jelen lévő érdektelenségre hivatkozó megnyilvánulásai a női kérdéssel kapcsolatban azt mutatják, hogy nem tartják ezt a témát olyan fajsúlyúnak, amire időt kellene fecsérelni. Ezt Vári György fogalmazta meg igen pontosan, amikor a nők általi kádis mondásának ügyében két vezető neológ rabbi véleményét állította egymás mellé: „[…] a nők liturgiai szerepének kérdésében, a tulajdonképpeni háláhikus vita, annak módszerei, lehetőségei, határai, előfeltevései érdektelenek, erről egyszerűen nem lehet vitatkozni. […] a nők bevonásának lehetősége tulajdonképpen nem egy az aktuális vallásjogi kérdések közül, ez a neológia „identitásának” sarokköve, a mozgalom első számú „metahalahikus” problémája […]”[10]

A mehice eltávolítása és a nők rabbivá avatása között elég sok lépcsőfok van, azonban mindegyikre van már példa olyan - nem reform – közösségekben, ahol a döntéshozók meghallották az idő szavát, magukkal egyenértékűnek érzik a nőket, és megvitatták a lehetőségeket a háláhá szempontjából is, valamint elengedték azt az érvként jelentkező problémát, ami úgy hangzik: „mit szólna a nagyapám, ha látná”. 

Amilyen egyértelmű és egyszerű a neológ rabbik hozzáállása a nők zsinagógai szerepével kapcsolatban, tulajdonképpen ugyanilyen egyszerű a háláhá hozzáállása is, viszont éppen ettől lett az egész kérdés bonyolult, ami miatt kívánatos lenne, hogy párbeszéd induljon ebben a témában. „Azt tanították rabbijaink, hogy mindenki beleszámít a hét, Tórához felhívott olvasó közé, akár egy kiskorú gyermek vagy egy nő is. De a bölcsek azt mondták, nő ne olvasson a Tórából a közösség tisztelete miatt.”[11] Mendel Shapiro rabbi szerint ez a tiltás csupán a „közösség tisztelete” miatt van.[12] De tulajdonképpen mi ez a „közösség tisztelete”, a kávod hácibur? Gondolhatnánk akár a cniutra, a szemérmetességre is. De akkor esetleg a cniut azt is jelentené, hogy bármennyire is megfelelően van öltözve egy nő, akkor sem szabad őt a zsinagógában megnézni, vagy esetleg a hangját hallani? Tulajdonképpen igen, ezért is viselnek némely zsidó irányzat képviselői gártlit a derekukon. Hiszen a nők tiltott szexuális gondolatokat gerjeszthetnek a férfiakban, ezért valahogyan ezeknek a gondolatoknak a kialakulását meg kell előzni. A Talmud rendelkezik erről a dologról, „Férfi ne nézzen szép nőre, akkor sem, ha házas, és férjezett nőre se nézzen, akkor sem, ha az csúnya”.[13] A Tóra szövegére hivatkozik a gemárá: „őrizkedjél minden gonosz dologtól”.[14] Valójában persze nem a nő a gonosz, hanem a gondolatok, azoktól kellene tartózkodni. Viszont úgy tűnik, mintha a „Vonjatok kerítést a Tóra köré”[15] elvet eltúlozták volna. Ennek a kerítésnek az alapgondolata egy Tórai idézetre vezethető vissza: „Ha új házat építesz, csinálj korlátot tetődre, hogy ne hozz vérbűnt házadba, ha valaki leesik arról.”[16] Emiatt a háláhában kialakult egy szabály, a humrá, mely szerint, ha egy kérdésnek több értelmezése létezik, akkor a szigorúbbhoz kell ragaszkodni.

A háláhá alapkövetelményein azonban időnként jóval túlmennek azok a tiltások, melyek a nőkre vonatkoznak, hiszen legtöbbször nem a nőnek tiltja a dolgokat a háláhá, csupán a férfiak előzik meg a bűn elkövetését azáltal, hogy a nőket eltiltják inkább a „kerítéssel”, nehogy a fejükben megforduljon bármiféle bűnös gondolat.

"És elzárja szemét attól, hogy a gonoszra nézzen. Rabbi Ḥija bar Aba szerint ez arra vonatkozik, aki nem nézi a nőket, amikor a mosás fölött állnak.”[17] A Talmud szerint tehát tilos figyelni a mosodában álló nőket, akik a víz miatt felhajtott szoknyában és felgyűrt ruhaujjal állnak, vagyis nem a nőknek tilos ott mosniuk, és nem is kell magukat az illendőség miatt beburkolni, hanem a férfiaknak tilos őket bámulni. Ezzel szemben még manapság is, akár az újságokból is töröltetik egyes ortodoxok a női fotókat. Ennek a túlzott kerítésépítésnek az áldozatai tehát sokszor a nők, ezért nem hallathatják hangjukat a közösségben. A férfiak szexuális gondolatai iránti aggodalom miatti szigorítás pedig véleményem szerint sértő, mivel a nők kárára mutat engedékenységet a férfiak gyengeségeivel szemben.

A Talmud a Szuká traktátusban együtt említi a nőt a rabszolgával, amikor elmagyarázza az áldásokat, és azt, hogyan teljesíti a micvát, aki hallja. „Egy fiú mondhat áldást apja nevében, egy rabszolga mondhat áldást ura nevében, egy nő mondhat áldást férje nevében. De átok jön arra az emberre, aki helyett felesége, vagy fia mondja el az áldást.” [18] Vagyis átkozott az, aki annyira tudatlan, hogy nő mondja el helyette az áldást. Itt rejlik netán a „közösség tisztelete” kifejezés jelentése és eredete?

A hagyomány szerint „Izrael szokása Tórának számít”,[19] és ami szokássá vált, az a háláhával egyenértékű, és „ne változtasson ezen az ember, nehogy az civakodást eredményezzen”[20]              

Shapiro rabbi ezt írja: „[…] Számomra úgy tűnik, hogy a magyarázat nem a háláhában önmagában, hanem bizonyos értelemben a meggyökeresedett konzervativizmusban van, amely természetesen bizalmatlan a változásokkal kapcsolatban. […] A nők azért nem kaphatnak alija jogot, mert az ellentmond a rögzült szokásnak, felforgatná a vallási rendet.[…]”[21]

Valóban napjainkban is megszégyenülnének azok a férfiak, akik nem tudnak olvasni? Hiszen manapság már legtöbbször nem maga a felhívott olvassa a rá kiszabott tórai részt, hanem a megbízottja, a bál krijá, pontosan azért, mert elég kevesen tudnak olvasni.  És valóban manapság is olyan alsóbbrendűnek tekinthetők a nők, ahogyan az a középkorban volt? Ma is rabszolgával és kiskorú gyermekkel azonos jogai vannak? Talán még vannak rabszolgáik a zsidó embereknek?  Azt gondolom, a legnőellenesebb férfi sem mondja napjainkban, hogy szégyent érez, ha a gyerekét nő tanítja, vagy ha női orvos gyógyítja meg, vagy esetleg olyan repülőgépre száll, melyet női pilóta vezet.  Valóban azonos a mai nők társadalmi helyzete és megítélése az időszámításunk előtti, vagy középkori helyzettel? Abban a régi korban a közösség szégyene abból fakadt, hogy a férfiak tanulhattak csak, ők tudták, hogyan kell olvasni a Tórát, a nők pedig nem, ezáltal a férfiakat megszégyenítette, ha mégis képes volt erre egy nő, és esetleg nyilvánosan olvasott. De ma ez már nincs így, hiszen a nők társadalmi helyzete jelentősen megváltozott, a férfiak és a nők azonos jogokkal rendelkeznek a társadalomban.

A neológia azonban ragaszkodik az idejétmúlt szokásokhoz. Az a neológia, mely „a változó világra nyitott, ám vallásgyakorlatában változatlan, mely feladatának tekinti, hogy a modern világ kihívásaira, a vallásos zsidóság szellemiségében adjon választ.”^[22]       

Holott az újítás nem tilos a zsidó hagyományban. A zsidó vallás bizonyos fokig mindig készen állt a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni, de valamiért a nőkkel kapcsolatban ez kevésbé mutatkozik meg, holott sok példa hozható arra, hogy ami nem kötelező, ami alól fel van mentve valaki, az nem feltétlenül tilos is neki egyúttal. Például, amikor valaki áldozatot vitt a Szentélybe, az állat tulajdonosának rá kellett tennie a kezét az állat fejére, ezt a „szmichát jádájim”-ot csak férfiak végezhették. „És tegye rá kezét az égőáldozat fejére és kedvesen fogadtatik tőle, hogy engesztelést szerezzen érte.”[23]„Rabbi Josze és rabbi Simon azt mondta, hogy Izrael lányai is rátehetik a kezüket, bár nem kötelezik őket erre. […] Volt egy borjúnk, amit felhoztunk békeáldozatnak, és mi átvittük a női udvarba, hogy a nők rátehessék kezeiket. Nem azért, mert vonatkozik rájuk a parancsolat, hanem hogy örömet érezhessenek.”[24]

Vagyis bizonyos körülmények között, amikor valami bántást, sértést jelenthet a nők számára, készek voltak figyelmen kívül hagyni bizonyos előírásokat. Azon alapelv menten, mely az emberi métóságot előtérbe helyezi a tiltó parancsolattal szemben is. Ez a „kávod hábriot”, ami szemben állhatna a „kávod háciburral”, vagyis az emberi méltóság a férfiak méltóságával, tiszteletével szemben. Hiszen közösségeink egyik része férfi, másik része pedig nő.

A cél az kellene, hogy legyen, amit Abraham Isaac Kook, az első izraeli askenázi főrabbi mondott: „Ismernünk kell a régi nagyságának teljes mélységét, és tudni azt, hogy az új folyamatosan együtt jár vele, és teljessé teszi. Arra az időre kell törekednünk, amikor a régi megújúl, az új pedig megszentelődik.” [25] Amikor ezt elérjük, akkor a Tóra palotájának kapui mindenki előtt egyformán láthatóvá válnak, mindenki megtalálja a bejáratot, aztán majd eldöntheti, hogy csak az előszobában foglal-e helyet, vagy közelebb megy a királyhoz.

Kende-Vasa Irén

2022.05.19.