Mikor Salamon király a jeruzsálemi templom építéséhez készült,

nem akart vasszerszámokat használni a kockakövek fejtéséhez,

mert a vas harcra, gyilkolásra való. Így aztán nem tudta, hogy fogjon

hozzá a dologhoz.

Összehívta országa bölcseit, és tanácsot kért tőlük. Ezek azt

felelték, van egy sámir nevű féreg, akkora csak, mint egy árpaszem,

de a legkeményebb kő is úgy hasad szét előtte, hogy öröm nézni.

Salamon megörült:

– Köszönöm, bölcsek, hogy ilyen jó tanácsot adtatok. Most még

azt mondjátok meg, miként juthatok ehhez a csodatevő féreghez.

– Urunk és királyunk – felelték, – ebben már nem lehetünk

segítségedre; de hívj egy szellempárt trónod elé, az majd

megmondja, mitévő légy.

A király azonnal trónja elé idézett egy szellempárt, s megkérdezte

tőlük, hol él a sámir. Ezek így feleltek:

– Ó, király, bizony magunk sem tudjuk; csak Asmodáj, a királyunk

mondhatja ezt meg neked.

– Akkor mindaddig fogva tartalak titeket, míg meg nem mondjátok,

hol találom királyotokat, Asmodájt.

– Hát jó – mondta a két szellem –, eláruljuk, hol lakik. Egy hegy

tövében pompás vizű kutat ásott magának. A kút nyílását azonban

kő borítja, rajta Asmodáj pecsétje. Ő maga mindennap felmegy az

égbe, hogy átvegye a mennyei parancsokat. Aztán leszáll a földre,

megvizsgálja, sértetlen-e a pecsét, s nem zavarta-e fel valaki a vizet,

s mivel a nagy útban megszomjazott, iszik a tiszta, hideg habokból.

Ekkor megint elzárja a kutat, és eltűnik. Ennyi az, amit tudunk ó,

király. Bölcsességedben most már magad is rájössz, hogy mitévő

légy.

Ekkor Salamon előhívta hűséges tanácsadóját és bátor katonáját,

Benaját, s egy láncot adott neki, amelynek minden szemébe Isten

neve volt bevésve; továbbá egy köteg gyapjút, annyit, amennyi egy

nagy lyuk betöméséhez kell; aztán néhány tömlő bort a javából.

Benaja, miután átvette, néhány kísérővel nekiindult a veszélyes

útnak.

Mikor megtalálták a szellemkirály kútját, serényen munkához

láttak. Először is, mivel a pecsét miatt nem emelhették fel a kút

fedelét, gödröt ástak a kút alatt, majd a kúttól a gödörig lyukat fúrtak

a földbe úgy, hogy a víz a gödörbe folyt. Ezután az összekötő lyukat

betömték gyapjúval. Most a kút fölött a hegyoldalban ástak egy

gödröt, megtöltötték borral, ami egy rövid lyukon át Asmodáj üres

kútjába folyt. Így most ez megtelt borral, anélkül hogy a kőfedelet

levették, vagy a szellemkirály pecsétjét megsértették volna.

Amint ezzel elkészültek, elillantak onnan, csak Benaja mászott fel

egy közeli fára, és a lombok közé rejtőzve várta a szellemkirály

visszatértét.

Asmodáj este jött meg; akkora volt, hogy Benaja megdöbbent,

amint megpillantotta; de azért nem vesztetted bátorságát. A

szellemkirály megvizsgálta a kút pecsétjét, s mivel látta, hogy

érintetlen, felemelte a fedőt. Inni akart.

De alig érintette ajkával az italt, észrevette, hogy túljártak az

eszén:

– De hisz ez bor! – kiáltott fel –, nem iszom belőle. A bor elveszi

az eszünket. A bölcsek nem isznak bort.

De mivel nagyon szomjas volt, elhatározta, hogy legalább a

nyelvét belemártja: ez talán mégsem árt, gondolta magában.

Ajkához emelte a poharat; csak egy csöppet akart inni, de kettő,

majd három is lett belőle – észre sem vette, s az édes, nemes nedű

leszaladt a torkán. Meg is volt a hatása: Asmodáj mély álomba

merült.

Egyébre sem várt Benaja. Leszállt a fáról, halkan a

szellemkirályhoz lopódzott, és a magával hozott láncot, amelyre

Isten neve volt bevésve, nyakára vetette.

Amint Asmodáj felébredt, és észrevette a láncot a nyakán,

dühösen szét akarta tépni, de Benaja így szólt hozzá:

– Nézd meg csak jobban a láncot: minden szemén Isten neve van

bevésve; nem bírod hát széttépni, hatalmamban vagy.

Amint ezt meghallotta, mintha valósággal kicserélték volna a

szellemkirályt; Isten nevével szemben megszűnt minden ellenállása;

készségesen követte Benaját és embereit.

Útközben egy fához értek, Asmodáj neki akart támaszkodni kissé,

de a fa azonnal kidőlt a hatalmas szellem puszta érintésére.

Másszor egy özvegyasszony kunyhójánál akart megpihenni; de

amint neki támaszkodott, az özvegyasszony ijedten kirohant a

házikóból, s kérve kérte őt, kímélje meg viskóját. Ezután egy vak

férfival találkoztak, aki eltévedt; Asmodáj útba igazította. Benaja

ennek láttán elcsodálkozott, mert eddig abban a hiszemben élt, hogy

Asmodáj mindig csak rosszat művelt. Ő azonban megmagyarázta:

– Ez a vak férfi jámbor ember, szeretik őt az égben, s aki jót tesz

vele, érdemet szerez Istennél.

Mikor egy lakodalmi menettel találkoztak, Asmodáj hangosan

felzokogott.

– Miért sírsz? – kérdezte Benaja.

– Mert az ifjú vőlegény holnap meghal.

Egy cipészműhelyhez érve hallották, amint egy férfi olyan pár

cipőt rendel, ami hét évig eltart. A cipész vállalkozott rá. Most

Asmodáj felnevetett:

– Hét évre akar cipőt magának – pedig hét napig sem fog élni.

Másszor egy kincsásóval találkoztak, aki mindenféle varázslat

segítségével kívánt aranyhoz jutni. Asmodáj felnevetett, amint

megpillantotta.

– Látod, milyen ostobaság minden varázslat! Ez az ember olyan

tömeg kincs fölött áll, hogy Salamon királynak sincs több. De látod,

nem is sejti. Hogyan bukkanna hát aranyra másutt?

Végre Jeruzsálembe értek. Amint a szellemek fejedelme a király

trónja elé állt, pálcával lemért egy négy könyöknyi területet, s

haragosan nézett a királya.

– Ha meghalsz – kiáltotta –, ekkora térséggel kell beérned. Mégis

királyi pálcád alá kényszerítetted az egész világot! De olyan

telhetetlen vagy, hogy a szellemkirályt is uralmad alá kellett

hajtanod? – Salamon így felelt:

– Ne haragudj, hatalmas szellem. Nem hiúságból, nem is hatalmi

vágyból hoztalak trónom elé, hanem csak azért, mert tanácsodat

szeretném egy olyan munkához, amelyet Isten dicsőségére akarok

elvégezni. Hallottam, ti szellemek is tisztelitek Istent. Tudd meg hát,

apámtól, Dávidtól azt a parancsot kaptam, hogy építsem fel Isten

templomát. Mármost a kockaköveket, amelyekre szükségem van,

nem szabad vassszerszámokkal fejtenem. Így hát nem tudtam,

mitévő legyek. De hallottam, hogy van egy sámir nevű féreg,

amelynek puszta érintésére a legkeményebb kő is széthasad. De azt

is hallottam, hogy ezt a férget csak te szerezheted meg nekem.

Ezért hozattalak hát trónom elé.

Asmodáj most már megenyhülve válaszolt:

– Akkor, uram királyom, meg kell mondanom neked, hogy

magamnak sincs hatalmam a sámir fölött. Csak a tenger urának van

hatalma rajta. Ő azonban átadta a pusztaságbeli fajdkakasnak, mert

az esküvel fogadta, hogy hűségesen megőrzi, és bármikor

visszaadja neki.

Mikor Salamon ezt meghallotta, elküldte Benaját, hogy keresse fel

a fajdkakast, és vegye el tőle a sámirt.

Benaja egy vastag üvegharangot vett magához, s elindult a

fajdkakas fészkének felkutatására. Kopár és vad hegyek között, ahol

még soha nem járt emberfia, végre rábukkant egy fészekre, azonnal

elővette az üvegharangot és ráborította. Mikor a fajdkakas hazajött,

s etetni akarta a kicsinyeit, látta, hogy az üvegharangtól nem fér

hozzájuk. Előhozta a sámirt, rátette az üvegre, hogy az tüstént

elpattant. Amint azonban a fajdkakas a férget vissza akarta tenni

helyére, Benaja és emberei oly ordítással törtek elő, hogy a

fajdkakas ijedtében elejtette a sámirt. Benaja hirtelen utánakapott, és

már száguldott is vele vissza, a királyhoz.

Most végre megkezdődhetett a templom építése, és hét

esztendeig tartott.

Ez idő alatt Salamon fogva tartotta Asmodájt, hogy állandóan

kéznél legyen, ha tudni akar valamit. Egy napon egyedül volt vele

egy szobában, s így szólott hozzá:

– Mondd hát nekem, te hatalmas szellem, aki oly régóta vagy

hatalmamban, anélkül hogy ki tudnád szabadítani magad, miben

vagytok ti szellemek különbek minálunk, halandó embereknél? Mit

tudtok ti, amire mi nem vagyunk képesek? – Asmodáj felelt:

– Vedd le rólam a láncot, add nekem a pecsétgyűrűdet, akkor

majd megtudod, amire kíváncsi vagy.

Salamon, aki már amúgy is nagyon sokat tudott, most boldog volt,

hogy a szellemkirály új titkokra tanítja meg, sietve teljesítette az

óhajt. Asmodáj azonban alig szabadult meg láncaitól, óriássá nőtt,

áttörte a szoba mennyezetét, fél lábával a földet érintette, másik fél

lábával a felhőket. Dühösen megragadta a királyt, s négyszáz

mérföldnyire hajította.

Amint Salamon fölébredt kábultságából s körülnézett, látta, hogy

ismeretlen vidéken, idegen emberek közé került. De nem csüggedt

el, s házról házra járva koldulással tartotta fenn magát. Ezt

hajtogatta egyre: „Én Izrael király voltam.” Szavait persze senki sem

hitte el, csak kinevették őt. Hosszú évek múlva mint koldus ért

Jeruzsálembe.

Itt azóta Asmodáj uralkodott. Most Salamon a legfőbb bíróság elé

lépett, amelyet szinhedrionnak neveztek, s ott is megismételte

szavait: „Én vagyok Izráel királya.”

Kezdetben bolondnak tartották. Mivel azonban rendületlenül

tovább ismételgette a szavakat, s egyebekben teljesen értelmesnek,

sőt bölcsnek látszott, a bíróság elhatározta, hogy megvizsgálja a

dolgot. Asmodáj ellen már amúgy is volt némi gyanú, főképp mivel

sohasem vetette le cipőjét, még akkor sem, ha ágyba feküdt,

ugyanis kakaslába volt. Előhozták hát a láncot, amelyre Isten neve

volt bevésve, a királyi pecsétet, amelyen szintén Isten neve állt;

Salamonnak e két tárggyal felszerelve a trónra kellett ülnie. Amint

Asmodáj a szobába lépve megpillantotta Salamont és Isten nevét,

akkorát ordított, hogy zengett tőle az egész ház, s eltűnt.

De Salamon még sokáig félt a hatalmas szellem bosszújától, s

éjszakánként hatvan harcossal őriztette ágyát, amint meg van írva:

„Hatvan erős férfi van körülötte, Izraelnek erősei közül, mindnyájan

fegyverfogók, hadakozásban bölcsek, kinek-kinek oldalán fegyvere,

az éjszakának félelme ellen.”