-Ki ez?

-Találd ki. Jobban nézz oda! Lilith!

-Ki?

 -Ádám első asszonya! Ajánlom, óvakodj pompás hajától, mellyel, mint páratlannal kérkedik;
  ha egy legényre rátekeredik, onnét az egyhamar már el se lábol.[1]

Azt hinnénk, hogy a judaizmusban, ellentétben az ősi többistenhívő vallással, kevés a misztikus elem, hogy nincs tele hiedelmekkel, démonokkal, köszönhetően annak, hogy a Tóra a kezdetektől tiltja a varázslást. Hiszen a betegségeket, katasztrófákat nem démonok, hanem az Örökkévaló tudja okozni, ahogyan Ő az is, aki ezektől meg tudja védeni az embert. Azonban mégis találhatunk démonokat még a Tánáhban is, és a rabbinikus irodalomban is szerepelnek jócskán.  Nem is említve a Zohárt és annak egyes hatásait, a haszidizmus kezdeti korszakában történteket, a csodatévő rabbikat, sőt a dibukot.

A démonok sivatagokban vagy romokban élnek,[2] betegséget okoznak az embereknek,[3]megzavarják az emberek elméjét,[4] és megtévesztik őket[5]- de ezeket a gonosz szellemeket az Örökkévaló küldi.

            És találkoznak pusztai állatok vad ebekkel, szőrösbak társára kiált; bizony ott megpihen Lilit,

            és talál magának nyugvó helyet.[6]

Az egyetlen démon, akivel foglalkozni szeretnék most, az Lilith. Lilith, aki több ezer éve van jelen a mitológiában, a népi hiedelemben, írók, festők, költők képzeletében. A sumér Gilgalmes eposzban találkozunk vele először, hasonló körülmények között, mint Jesájá prófétánál, a pusztában laknak a mitikus lények, oroszlánok, szörnyek és Lilith. Eleinte szárnyas démonként ábrázolják, aki terhes nőket és csecsemőket támad meg. Alakja elterjedt a világ több tájára, emiatt nevének is több variációja van, de igazából tevékenysége mindenhol azonos.

Kicsoda Lilith, mi lehet az összefüggés közte és a háláhá nőkre vonatkozó törvényei között, és milyen hatással volt Lilith legendája a judaizmusra? Hogy mindezeket megtudjuk, először vissza kell mennünk egészen a Teremtésig.

A következő bejegyzésben tehát Lilith, Éva és Ádám lesz a téma, a mindent meghatározó kezdet. 

Időnként előfordul az emberrel, hogy hiába lát többször egy szöveget, nem vesz észre egy fontos dolgot benne. Így voltam én ezzel a misnai idézettel, amit áv hónap tizenötödikéhez, azaz tu beávhoz közeledve szoktak idézni:

Rábán Simon ben Gámliel azt mondta: nem volt még olyan ünnep Izraelben, mint Áv hónap tizenötödike és Jom Kipur, amikor Jeruzsálem lányai kivonultak kölcsönzött fehér ruhában, hogy ne bántódjék meg, akinek erre nem telik. Ruháikat megtisztítják. Jeruzsálem lányai a szőlőlugasokba mennek, és ott táncot lejtenek.[1]

Napjainkban tu beáv, mintegy a zsidó Valentin-nappá vált, amikor Izraelben a fiatalok bulikat rendeznek, sőt, sokan erre a napra időzítik esküvőjük időpontját. A misna állítása legalábbis meglepő, részben azért mert jom kipurt vidám, társasági ünnepnapként mutatja be, részben pedig azért mert legalábbis bizonyos értelemben egyenlő rangra helyez vele egy viszonylag ismeretlen napot. Tu beáv e szövegből a szerelem, a párválasztás ünnepének tűnik. Mi lehet a kapcsolat a szerelmesek ünnepe és jom kipur között? Ha figyelmesen olvassuk a fenti misnai idézetet, akkor észrevesszük, hogy nem csupán áv hó 15-én táncoltak a leányok fehér ruhában, a szőlőskertekben, hanem jom kipur napján is! Az engesztelés napján, a szombatok szombatján, amikor tórai parancsolat alapján böjtölünk, imádkozunk, sanyargatjuk magunkat?

            A hagyományos magyarázók közül Hájim Joszef Dávid Ázuláj rabbi ezt úgy magyarázta,[2]hogy összevetette ezt a misnai részt egy talmudi szöveggel,[3] ahol az áll, hogy az esküvő napján a menyasszony és a vőlegény minden bűne megbocsáttatik, ezért jom kipur, a megbocsátás napja teljesen megfelelő a házastárs keresésére, hiszen a házasság maga is megbocsátást hoz.

            Mások is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és úgy gondolták, hogy a szentély pusztulása után szűnt meg ez az engesztelőnapi szokás. Rabbi Dessler azt írta, az ő generációja kevésbé spirituális az akkori kor zsidóságához képest.[4] Ők ugyanis még képesek voltak az ég kedvéért az engesztelés örömét a pártalálás ösztönzésére használni, és nem féltek attól, hogy a feleséget kereső férfiakon kívül más is meglesi ezeket a táncoló lányokat. Tehát a kapcsolat jom kipurral nem csupán annyi, hogy az engesztelés napjához hasonló nagyságú ünnep volt, hanem hogy aznap is táncoltak a fehér ruhás leányok.

            A kortárs zsidó vallástörténeti kutatások segítségével tu beáv egy olyan aspektusát is felfedezhetjük, amely a hagyományos értelmezők elől valószínűleg rejtve maradt.

Shraga Bar-On egy tanulmányában[5] a Bírák könyve végén (19-21. fej.) olvasható történetet és egy talmudi szöveget vizsgálva jut új felfedezésekre.

            A Bírák könyvében olvashatjuk az egész Héber Biblia egyik legmegrázóbb történetét: egy levita férfi vesz magának egy másodfeleséget, majd szolgájával szamárháton viszi el őt apja házából. Úton hazafelé Gibeában, egy öregember házánál szállnak meg, ahol a város férfi lakói megtudták, hogy idegenek érkeztek városukba, körülállták a házat és követelték, hogy az öreg küldje ki az idegen férfit, „hogy ismerjék meg”. A levita végül asszonyát vitte ki maga helyett. A férfiak csoportosan megerőszakolták az asszonyt, aki ebbe belehalt. Ez az erőszak polgárháborút eredményezett Benjamin és a többi törzs között. A többiek megesküdtek, hogy Benjamin törzséből senki nem vesz magának feleséget. Ezt később megbánták, és hogy ne haljon ki Benjamin törzse, azt találták ki a törzsek vezetői, hogy Benjámin törzsének férfijai rabolják el maguknak a silói lányokat, akik a szőlőskertekben táncolnak. Az elbeszélés szerint a közösség vénei tanácsot adtak Benjámin embereinek:

Meghagyták tehát Benjamin fiainak, s azt mondták: „Menjetek, s rejtőzzetek el a szőlőkben, s ha látjátok, hogy Siló lányai a szokás szerint kivonulnak a körtáncra, jertek ki hirtelen a szőlőkből, s ragadjon mindegyiktek egy-egy feleséget közülük, s menjetek el Benjamin földjére. Ha aztán eljönnek apáik s testvéreik, s panaszt emelnek ellenetek, s perelni kezdenek, mi majd azt mondjuk nekik: Könyörüljetek meg rajtuk, hiszen nem háborúban rabolták el őket, hanem kérték, hogy kapjanak, s ti nem adtatok nekik, s így a tiétek a vétek.”[6]

            Bar-On elmélete szerint a talmudi bölcsek az erőszakos történetből fakadó jogtalanságok helyreállításán és kijavításán fáradoztak. A Bibliában a silói nők elrablásának történetéről nem hallunk újra, mintha egyszer és mindenkorra „megoldódott” volna. A Talmudban azonban, még ha csak utalás szinten is, áv hó tizenötödikével kapcsolatban újra előkerül:

Mi volt av hó 15-én?

Rabbi Jehuda Smuel nevében azt mondta: „Ez az a nap, amikor a törzsek megengedték, hogy házasságot kössenek.”…

Rabbi Josef rabbi Nahman nevében azt mondta: „Ez az a nap, amikor a Benjamin törzsének engedélyezték, hogy visszatérjen Izrael gyülekezetébe”…[7]

A magyarázat szerint a silói nők elrablásának emlékét a jeruzsálemi tu beáv ünnepségek őrzik, de a csábítás és az udvarlás szertartása váltja fel az erőszakos történetet, és az új értelmezés szerint éppen a korábbi áldozatok, azaz nők a kezdeményezők.

            Ez egészen remek példa arra a módszerre, ahogyan bölcseink kreatív újraértelmezéssel próbálták alakítani a történelmi tudatot. Választhatták volna azt, hogy a Benjamin törzsével zajló polgárháború és a nőrablás emlékét egy tisá beávhoz hasonló gyásznappal őrzik meg. Helyette azonban a korábban talán szüreti ünnepségként funkcionáló tu beávot értelmezték újra,[8] és a szerelem ünnepévé tették, amikor a törzsek házasságban egyesülnek. Ily módon szerelmesekké változtatták az ellenségeket. A rabbik ezt az ünnepet úgy írták le, melynek során Izrael lányai és fiai kimennek a szőlőültetvényekbe és táncos mulatságot tartanak - majd hazamennek, mint egy nép, a törzsek vegyes mozaikjaként, összeházasodva.

            Bar-On eredeti értelmezése szerint tu beáv átértelmezése a Talmudban, kitűnő példája a „mítosz és rituálé” elméletnek,[9] mely a huszadik század közepén uralkodott, és azt sugallta, hogy a mítoszok és a rituálék mélyen összefonódnak és emiatt együtt kell őket tanulmányozni. A mítosz bizonyos értelemben a rituálé szövegkönyve volt. Ebben az esetben az elmagyarázott rituálé nem csupán egyszerűen összekapcsolódik a mítosszal, hanem maga a mítoszból való kilábalást jelenti. A Talmud olvasatában a Bírák könyve végén lévő traumatikus nemi erőszak történetek tu beáv ünnepének hátterében lebegnek, miközben a tu beávi rituálé az új kapcsolatok kialakulása révén egyfajta terápiaként működik. Ellentétben a bibliai történettel, amelyben női hang nem hallatszik, tu beáv rituáléja a rabbik értelmezésében Jeruzsálem leányainak státuszt, szépséget, karaktert és arcot ad, amikor a szőlőskertben táncolnak – és valljuk be, ez önmagában is ritka jelenség.