Az ómer egy bibliai mértékegység, mely körülbelül 1,5 kg tömegű gabonának felel meg. Az ómer szót néha "kévének" fordítják – ez akkora gabonamennyiség, ami elég nagy ahhoz, hogy egy kötegbe lehessen szedni.

A Tóra megtiltotta az új árpa felhasználását mindaddig, amíg egy ómernyit nem vittek áldozatul a jeruzsálemi szentélybe:

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik: Ha bementek az országba, amelyet nektek adok, és learatjátok termését, akkor vigyétek el az ómert, aratástok elsejét, a paphoz. És lengesse az ómert az Örökkévaló színe előtt, kedves fogadtatásul számotokra; az ünnep másnapján lengesse azt a pap.”  (3Móz 23:9-11.)

„És számláljatok magatoknak az ünnep másnapjától, ama naptól, midőn hozzátok a lengetés ómerjét, hét teljes hét legyen. A hetedik hét után való napig számláljatok ötven napot; azután áldozzatok új ételáldozatot az Örökkévalónak.” (3Móz 23:15-16.)

Az ómer számolásának hét hete a peszáh második napja és a sávuot kezdete közötti 49 napot öleli fel. Így az ómerszámlálás (szefirát háómer) összeköti az Egyiptomból való kivonulást a Tóra-adás ünnepével.

A rabbinikus irodalomban a sávuotra használt kifejezés az „áceret”, ami tulajdonképpen az ünnep lezárását jelenti. Ennek a kifejezésnek rabbinikus használata sávuotra a peszáh ünnepével való kapcsolat hangsúlyozására szolgált, a peszáh késleltetett befejezéseként kezelve a Tóra-adás ünnepét.

A Tórában a két ünnep közötti kapcsolat mezőgazdasági jellegű volt, peszáh az árpa, sávuot pedig a búza betakarításának ideje. Azonban az ünnepek közötti kapcsolat történelmi üzenetet is hangsúlyoz: peszáh az Egyiptomból való kivonulásra való emlékezés, a kivonulás pedig a Szináj-hegyi Tóra-adáshoz vezetett, amiről sávuotkor emlékezünk meg. Miután 70-ben lerombolták a második jeruzsálemi szentélyt, az ómer felajánlását már nem lehetett megtartani, az ómerszámlálás gyakorlata azonban folytatódott.

Az ómerszámlálás előírt módja, hogy a 49 napos időszak minden estéjén áldást mondunk az ómer számlálására, elmondjuk az előírt formulát az egyes napokra, majd egy rövid könyörgés után felolvasunk a 68. zsoltárból egy részletet, mely pontosan 49 szóból áll, ezután pedig elmondunk egy különleges imát. (A micva az áldás és a számlálás elmondásával már teljesítve van, nem függ az utána következő szövegektől.)

Az áldás szövege: Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, aki megszentelt minket parancsolataival és elrendelte az ómer számlálását.

Az áldás után a nap számát mondjuk: Ma van az ómerszámlálás … napja, ami … hét és … nap.

A számlálás után elmondandó mondat magyarul: A Kegyelmes állítsa vissza a szentélyszolgálatot minél hamarabb, még napjainkban, ámen.

Hanuka a fények ünnepe, a jeruzsálemi szentély felavatásának ünnepe.

Az „ünnep”[1] történelmi háttere: a Júdeát kormányzó Antiókhosz Epiphanész, a szeleukida birodalom uralkodója i.e. 168-ban elfoglalta Jeruzsálemet. A hellenizmust terjesztette, és a zsidókat akadályozta vallásuk gyakorlásában. A hagyomány szerint három évvel később Júda Makkabeus maroknyi serege visszafoglalta Jeruzsálemet, eltüntették a pogány tárgyakat, átépítették az oltárt, megtisztították a szentélyt, majd kiszlév hónap 25-én újra felavatták. A rabbinikus hagyomány szerint csupán egy napra elegendő tiszta olaj maradt, de egy csoda folytán mégis nyolc napig égett.

                E két eseményre vezethető vissza hanuka elnevezése. A szó felavatást jelent, a fény ünnepe pedig az olaj csodájára utal. Ezek emlékére ünnepeljük minden évben a hanukát. A háláhikus[2] hagyomány szerint az ünnep szokásaihoz tartozik a gyertya, illetve olajmécses meggyújtása nyolc napon keresztül, a megadott szabályok szerint, a mindennapi ima kiegészítése hanukai betoldással, a hallél hálaima mondása, valamint olajban sült finomságok fogyasztása.

               A hanuka ünnepe két különböző dolognak állít tehát emléket. Az egyik a Hasmoneusok katonai győzelme a szír görögök felett, a másik pedig az olaj csodája. A Jeruzsálemi Talmud nem említi hanuka ünnepét, de a Babilóniai Talmud ad egy rövid magyarázatot rá:

„Mi az oka a hanuka ünnepének? Rabbijaink így tanították: kiszlév 25-én kezdődik hanuka nyolc napja, melyen tilos a gyász és a böjt. Amikor a görögök beléptek a szentélybe, tisztátalanná tették az ott található összes olajat. Amikor a Hasmoneusok győzedelmeskedtek felettük, akkor keresni kezdtek, de csak egyetlen - főpapi pecséttel ellátott - olajos korsót találtak. Ez egy napra lett volna elegendő, de csoda történt, és nyolc napon át égett. A következő évben ezeket a napokat ünnepnek kiáltották ki, haléllal és hálaadással.”[3]

Ennek az idézetnek az alapján azt feltételezhetnénk, hogy hanuka lényege az olaj csodájában rejlik, mivel ez a legkorábbi forrás, amelyben az olaj csodájának bármilyen említését találjuk. A hanukai történetről szóló legkorábbi történelmi jellegű elbeszélés a Makkabeusok első és második könyve, azonban egyikben sem esik szó az olaj csodájáról.

               A Makkabeus I. görög nyelven maradt fent az utókor számára, negyvenéves időszakot ölel fel a története, részletesen ír a Mátitjáhu féle lázadás eseményeiről, nagyon tárgyilagosan ábrázolja a történteket, és semmiféle természetfelettiről nem esik szó a könyvben.

               A Makkabeus II. nyelve is görög volt, azonban teljesen különbözik a Makkabeus I.-től. Görög történetek stílusában íródott, metafórákkal, pátosszal teli díszes nyelven. Ez a könyv tele van különféle csodás történetekről szóló leírásokkal, mennyei lények beavatkozásáról, azonban az olajcsodáról nem esik szó. Ez a könyv azt sugallja, hogy a nép bűne okozza Isten büntetését. A bevezetőben megmutatja, hogy a papok bűnösek, mert idegeneket szolgálnak. A könyv erősen szembeállítja a rablásért lelkesülő barbár görögöket a szombatot tartó zsidókkal, és nézetei közel állnak a farizeusok véleményéhez. A Júda Makkabi által tartott felavatás úgy tűnik, azért lett nyolc napos, mert a harcok miatt nem tudták megtartani a szukot ünnepét.

„Makkabeus pedig és a társai az Úr segítségével újra hatalmukba kerítették a templomot és a várost, lerombolták az idegenek által a tereken felállított oltárokat meg a bálványszentélyeket.

Aztán megtisztították a templomot, készítettek egy másik oltárt, tüzet csiholtak tűzkőből és két esztendő után újra bemutatták az áldozatokat, égették a tömjént és a mécseseket, és kihelyezték a kitett kenyereket. Ezek végeztével földre borulva kérték az Örökkévalót, hogy ne jussanak többé ilyen bajba, és ha vétkeznek is, elnézően büntesse őket és ne adja őket a pogányok és az istenkáromlók kezére. A templom megtisztítása ugyanazon a napon történt, mint amelyen a pogányok megszentségtelenítették, vagyis kiszlév havának huszonötödik napján. Vigasság közepette nyolc napon át ünnepeltek, mint a sátoros ünnepen. Közben pedig arra gondoltak, hogy nemrég még vadállatok módjára a hegyek között és barlangokban kellett megülniük a sátoros ünnepet. Ezért faágat, zöld lombot és pálmalevelet hordoztak körül és hálálkodtak Annak, aki megengedte, hogy megtisztítsák szent helyét. Ugyanakkor közös határozattal eldöntötték és elrendelték, hogy az egész zsidó nép minden esztendőben megülje e napokat.”[4]

               A luláv használata később megszűnt, ahogyan a fáklyákkal és menórákkal való díszítés is, és már Josephus Flavius sem tudta, hogy miért lett az ünnep neve „fények”.

A Makkabeusok második könyve (2Mak 2:9-10.) összekapcsolja Nehemjá oltárszentelését a pusztai sátorszentély és Salamon király szentélyének felavatásával is, melyek szintén nyolc napig tartottak, így ennek a kiszlév hónapi szukotnak és a tűznek összepárosítása magyarázatot ad a Josephus által említett „fények” elnevezésre.

               A Misna, a Toszefta és a háláhikus midrásokat tartalmazó tannaita összeállítások azonban nem említenek semmit hanuka történetéről, és sehol nem utalnak a hanukai fények meggyújtásának szabályaira sem. Ezekben a forrásokban hanuka a tél kezdete,[5] egy olyan ünnep, amelyen tilos a böjt és a gyász.[6] A Megilát Tánit megemlíti hanuka ünnepét, de nem ír az olaj csodájáról, a Jeruzsálemi Talmud viszont csak az olajról és a gyújtás szabályairól beszél.

               A mécsesek gyújtása végül elterjedt Jeruzsálemben, az utcákon és az otthonokban is. Ezt a szokást egységesítendő, már a bölcsek vitát folytattak róla és rögzítették a szabályokat, míg elterjedt egész Izraelben és Izraelen kívül is. A Babilóniai Talmudban is nyoma van ennek. 

„Bét Sammáj azt mondja: Az első napon nyolc mécsest gyújtunk, és onnantól fokozatosan csökken a mécsesek száma. De Bét Hillél azt mondja: az első napon egyet gyújtunk, és onnantól folyamatosan növekszik a számuk.”[7]

               A talmudi szakaszban elismerik ugyan a Makkabeusok harcát a görögök ellen, mert kénytelenek voltak megemlíteni az olajcsoda magyarázatához, de kisebbítik a jelentőségét, eltávolították a középpontból. Valószínűleg a rabbik megpróbáltak elhatárolódni a Hasmoneusoktól, akik katonai felkelésükkel nagy visszhangot keltettek, és a későbbiekben a világi és a papi uralmat is átvették. Feltételezhető, hogy mindenképp távol akarták tartani magukat mindenféle katonai megmozdulástól, mert ezek aztán mindig súlyos veszteségeket okoztak, és végül még Jeruzsálem pusztulásához is elvezettek.

               A római uralom alatt lévő Palesztinában az i. sz. 4-5. században jelentősen romlott az életminőség. Az 5. században a keresztény Theodosius császár megtiltotta a zsidóknak, hogy az adószedésen kívül bármilyen állami szerepkört betöltsenek. Azt is megtiltották, hogy zsinagógákat építsenek a birodalomban. A 6. században tovább romlott a helyzet, amikor Justinianus keresztény császár megírta törvénykönyvét, melyben további korlátozások szerepeltek, például a Tóra és Misna olvasásának tilalma. Ebben a helyzetben egyáltalán nem meglepő, hogy a tannaita időszak bölcseinek hozzáállását a jeruzsálemi és babilóniai bölcsek is megtartották, nem akartak politikai felkelés támogatóiként szerepelni.

               Történelmi szempontból az ünnep eredete tehát a Hasmoneus felkelés, de a rabbik átszabták az ünnepet, hogy a katonai győzelem dicsőítése helyett az ünnep azt a feltétel nélküli, csodálatos isteni fényt dicsőítse, melyben a zsidóság a legsötétebb időszakokban is bízhat. Az ünnepnek ez az átértelmezett üzenete kétségkívül mély értelmet nyert a Palesztinában élő zsidók között, főként, amikor Jeruzsálem keresztény zarándokváros volt, és amikor Justinianus betiltotta a zsidók saját, szent iratainak az olvasását. 

               Makkabeus második könyvében a hellenizáció ellen, és a hatalomért küzdő Makkabeusok vallási hozzáállását is láthatjuk. Ahogyan alaposan megtisztították a szentélyt, ahogyan pénzt gyűjtött Júda Makkabi a bűnáldozatra, mikor kiderült, hogy némely halott katonája holmijai között bálványokat találtak, és amikor imádkoztak a csaták előtt, mindezek azt mutatják, hogy kortársaik szemében vallási vezetőnek is számítottak.

               A hanuka katonai ünnepként való népszerűsítése a Hasmoneusok számára fontos volt, mivel hatalmukat, tekintélyüket erősítette, de ugyanígy a történelmi emlékezet kialakításában is fontos szerepe volt, hiába próbálták meg az ókori bölcsek kisebbíteni a jelentőségét. A különféle üldöztetések hatására időnként előtérbe került az ünnepnek ez az oldala.

               A 20. századi cionista mozgalom is átértékelte a hanukát, és az ünnep a cionista ideológiához igazodott. Az olajcsoda szorult háttérbe a Hasmoneusok győzelmi ünnepéhez képest, összefüggésbe hozva a Makkabeusok harcát a modern Izrael függetlenségi harcával. Hanuka előestéjét még nemzeti ünnepnek[8] is ki akarták kiáltani, a Balfour-nyilatkozatot követő török kivonulás emlékére. Több cionista hanukai dal is született,[9] és a plakátok, valamint az abból az időből származó katonai alakokat megjelenítő menórák is őrzik ennek a korszaknak a hanukához való viszonyát.

A következő bejegyzésben a hanukai fények meggyújtásáról, és az arra mondott áldásokról lesz szó.

„Nem olyan az Örökkévaló könyörületessége, mint a hús-vér ember könyörületessége. A hús-vér ember könyörületessége nagyobb a férfiak felé, mint a nők felé. Nem úgy, mint annak könyörületessége, akinek szavára a világ létrejött. Az Ő kegyelme férfiakra és nőkre egyformán vonatkozik. Az Ő kegyelme mindenkire kiterjed! Ahogyan írva van (Zsoltárok 145:9): "Az Örökkévaló mindenkihez jó, és könyörületes minden teremtményéhez.” [1]

Hamarosan Pinhász hetiszakaszát[2] olvassuk a zsinagógákban, és ebben a tórai szakaszban ismerjük meg Celofhád lányainak történetét, amit az első zsidó feminista megmozdulásként is szoktak említeni. Mi is történt ezekkel a lányokkal? Celofhád lányai Mózes elé léptek, együtt, amikor az egész nép összegyűlt, odamentek a találkozás sátrához, a bejárat elé, majd így szóltak:

„Atyánk meghalt a pusztában, ő azonban nem volt ama közösség között, mely összegyűlt az Örökkévaló ellen, Koráh közösségében, hanem saját vétke által halt meg, fiai pedig nem voltak.  Miért vesszen ki atyánk neve családja köréből, mivelhogy nincs fia? Adj nekünk örökséget atyáink fivérei között.”[3]

Képzeljük el a jelenetet: az izraelita tábor törzseinek, mindnek meghatározott helye van a táborban, középen pedig a törzsfők, valamint Mózes és Elázár főpap. Mind-mind férfiak. Ezek a nők úgy mennek oda, hogy nem hívták őket. Odaállnak a magas rangú, hatalommal rendelkező férfiak elé. Egy végletekig patriarchális közösségben olyan helyre mennek, ahol nem lenne joguk tartózkodni. Képzeljük csak el, mit gondolhattak ezek a hatalommal rendelkező férfiak. Bizonyára megdöbbentek, valószínűleg fel is háborodtak. De ez az öt nő nem ijedt meg a tekintélyüktől és a hatalmuktól, elszántan és világosan elmondták, hogy miért jöttek. Határozottan kérték az örökségüket, ráadásul egy olyan érvvel alátámasztva, mely ellen a férfiak nem tudtak mit mondani. Az, hogy nem az Örökkévaló könyörületességére hivatkoztak, azt mutatja, hogy tisztában voltak a törvényekkel. Tudták és értették a patriarchális társadalom törvényeit és korlátait, amiben éltek. Ez pedig bizonyíték nekünk arra, hogy a nők zsidó tudományokban való jártassága ugyanolyan fontos, mint a férfiak esetében.

            Ezek a lányok tisztában voltak vele, hogy elveszíthetik mindenüket, pusztán azért, mert nők. Azért, mert nőnek születtek, nem örökölhetnek apjuk után. Ahelyett, hogy minden jogot követeltek volna, egyenlően a férfiakkal, egyetlen, ámde precedens nélküli dolgot kértek, egy olyan dolgot, ami által fennmarad az apjuk neve. Ezért nem tudtak mit mondani a férfiak, mert kérésük nem fenyegette a fennálló rendet, inkább erősítette a folytonosságot, a család nevének fennmaradását. A hagyományok és törvények teljes tudatában kérték az örökséget, és teljes mértékig tisztában voltak vele, hogy az Örökkévaló törvényei igazságosak, ugyanakkor felismerték azt is, hogy a jelenlegi törvény nem jó, és hogy ebben az esetben is igazságos legyen, felhívták rá a figyelmet, kérésüket pedig meggyőzően alátámasztották. Mózes pedig tanácstalan volt, mert értette ugyan a lányok gondját, de nem volt még precedens, amely alapján dönthetett volna. Ezért aztán az Örökkévalóhoz fordult, aki azt mondta: „Helyesen beszélnek Celofhád lányai…”,[4] és azt is mondta, hogy ez legyen mostantól a törvény a következő nemzedékek számára is. Vagyis az Örökkévaló módosította az öröklési törvényeket.

            Bizonyára nem ők voltak az egyetlen olyan család, ahol csak nők maradtak életben, és így nem örökölhettek, Celofhád lányai tehát nem csupán saját magukért álltak ki, hanem sorstársaikért is. Bátor nővel már találkoztunk előttük is a Tórában, mégpedig Mirjammal, aki a hetiszakasz címében szereplő Pinhásznak rokona volt, hiszen Pinhász Áron unokája volt, akinek Mirjám a testvére. Mirjám még fiatal lányként, bölcsességének és bátorságának köszönhetően megmentette a csecsemő Mózes életét Egyiptomban, amikor a fáraó elrendelte, hogy minden héber fiú újszülöttet meg kell ölni. Mirjám az, akiről példát tudtak venni ezek a lányok, hiszen Mirjám a későbbiekben, amikor a néppel együtt vándorolt, folyamatosan közöttük élt. Nem úgy, mint Áron és Mózes, akik nem voltak annyira szoros kapcsolatban a néppel, hiszen lefoglalták őket teendőik és az Örökkévalóval való kapcsolattartás. Emlékezzünk csak, hogyan vezette Mirjám a népet az ünnepléskor, a tengeren való átkelés után, milyen összhangban ünnepelt az egész nép.

            De térjünk vissza Celofhád lányaihoz, képzeljük bele magunkat újra a jelenetbe, amikor a lányok Mózesék elé álltak. Öt bátor, ismeretekkel és tudással felvértezett ember állt a hatalmasságok előtt. Ennek ellenpéldájaként pedig képzeljük el most azt is, amikor Mirjám állt Mózes előtt, és az Örökkévalótól büntetést kapott a Mózes elleni beszéde miatt, és kitaszítva kellett napokig a táboron kívül lennie.[5] Az, hogy nem indult el a nép nélküle, mutatja, hogy ragaszkodtak hozzá, kedvelték őt. De mégis egyedül volt, kitaszítva, mert Mirjam és a nép még nem tanult meg összefogni és együtt kommunikálni, ellentétben Celofhád lányaival.

            Bölcseink azt mondták, hogy Celofhád lányai egymás után sorra léptek elő, és szólaltak meg, mind egy mondatot mondott. Az első elmondta, hogy apjuk meghalt a sivatagban, a második kiegészítette azzal, hogy ő nem vett részt a Koráh elleni lázadásban. A harmadik hozzátette, hogy saját bűne miatt halt meg apjuk, a negyedik pedig azt, hogy nem hagyott hátra fiakat. Az ötödik mondta, hogy ne vesszen el apjuk neve. Ez az összefogás, ami kell ahhoz, hogy az emberek változtatni tudjanak az igazságtalan dolgokon. Mert a hatalom csak önmagát nézi, és ha nem fűződnek érdekei a többiekhez, akkor kitaszít bárkit. És hogy mit lehet ez ellen tenni? Amit Celofhád lányai tettek. Ahogyan Celofhád lányai összefogtak, és elérték egy rossz törvény módosítását, ugyanúgy lehet csak összefogni mindenféle igazságtalanság ellen, tudva, hogy mit szeretnénk elérni. Mindenekelőtt fel kell vértezni magunkat tudással, és aztán összefogni. Mindkettő nagyon fontos, hisz a tudás mit sem ér összefogás nélkül, és az összefogás szintúgy nem ér semmit tudás nélkül. Tapasztalatom szerint először a tanulás szükséges, de működhet fordítva is. A lényeg, hogy közösen döntsünk, közösen lépjünk elő.

            Azért emeltem ki ezeket a bátor nőket ebből a hetiszakaszból, hogy gondolkozzunk el azon, ami mostanában történik. Hiszen folyamatosan a fejünk felett dönt a hatalom rólunk. Folyamatosan férfiak beszélik meg egymással, hogy mit tehetnek, és mit nem tehetnek meg a nők. Sőt, ezek a férfiak még azt is tudják, hogy mit, és főként miért szeretnének a nők valamit megtenni. Valójában pedig a sublót fiókjába, jó hátra, besöprik ezeket a „nőügyeket”, a nők problémáit. Gondoljunk Celofhád lányaira, akik miatt az Örökkévaló törvényt módosított, ha képesek lennénk önbizalommal felvértezve összefogni, és kiállni magunkért, az veszélyeztetné a férfiak erejét a szembeszállásra. Hiszen nagyon sok dolog, ami tiltott számunkra, az igazából nem is tiltás, hanem csupán egy szokás. A szokásokat pedig, ha közösen akarjuk, meg lehet változtatni, hiszen ahogyan rabbijaink szokták mondani: „Minhág ávoténu bejádénu”, vagyis őseink szokása most a mi kezünkben nyugszik. Amit pedig rábíznak az emberre, nem csak megőriznie kell, hanem ápolni, gondozni is, és lehetőség szerint gyarapítani.  A nagymamám halála után a házából elhoztam egy cserép virágot, ami már alig élt, de mivel az a virág nagymamámnak kedves virága volt, hazavittem, mert rá emlékeztetett. Nem egy árnyékos szobába tettem be otthon, hanem kerestem neki egy szép napos helyet, és olyan növényvédő szereket használtam az ápolásához, amiket nagymamám nem ismert, mert ő olyanokkal ott vidéken még nem találkozott. Drága nagyim mindenféle házi praktikákkal próbálta életben tartani a kis virágot, nem túl sok sikerrel. A virág meghálálta az újfajta gondoskodást, erősödött és növekedett, élettel telin virágzott az ablakomban. Tudom, hogy a nagymamám örült volna, hogy a megszokott csalánlevél helyett modern szerekkel varázsoltam élővé a sápadt kis virágot.

            A háláhá, a vallásjog, arra is való, hogy a közösség fenntarthassa a valláshoz való jogát. Hiszen a háláhá nagyon sok dologban követi az életünket. Megújul, megújítják, a modern élethez igazítják a rabbik, mivel az életünk változik. Egészen más ma, mint több ezer évvel ezelőtt volt, amikor a nők kiszolgáltatott helyzetben voltak, és kivétel nélkül a férjüktől vagy az apjuktól függtek. Ráadásul ezek a „nőügyek” még csak nem is precedens nélküliek, ellentétben a hetiszakaszban történtekkel. Igenis van rá precedens külföldön, de a neológia ragaszkodik tíz körömmel a „férfias” szokásaihoz. Pedig ezek a „nőügyek” nemcsak a reform vagy konzervatív zsidóságban vannak megoldva már, hanem több ortodox közösségben is, hiszen például már ortodox női rabbik is vannak. Természetesen ezeken a helyeken ugyanolyan oktatásban tudnak részt venni a nők, amilyenben a férfiak is.

            Azonban nem csak a nők képzelhetik bele magukat Mirjám helyzetébe, abba a helyzetbe, amikor kitaszítva, elkülönülve kellett lennie. Képzeljék csak el a férfiak is, milyen érzés lehet kizárva lenni a közösségből, ami Mirjám büntetése volt, látni mindent a kapuból, és nem részt venni semmiben. Hiszen Mirjám nem nőként lett megbüntetve, hanem vezetőként. Mert vezetőként nem tehette volna meg azt, hogy megkérdőjelezi Mózest, ezáltal pedig megkérdőjelezi az Örökkévaló döntését.  A kitaszítottság bárkit elérhet, nemtől függetlenül, hiszen a hatalom nem feltétlenül válogat a nemek között, ha büntetni és kitaszítani akar. És ne felejtsük el azt sem, hogy Mirjámot nem küldték el más nép táborába, büntetése csak pár napos volt. Nem száműzte őt az Örökkévaló, nem mondta azt, hogy „el lehet menni”.

            Végezetül érdemes ezeknek a lányoknak a neveiről említést tenni, hiszen a Tórában is név szerint vannak említve. A héber nevek mindig beszélő nevek, így van ez a lányok neveivel is, sőt apjuk neve esetében is ez a helyzet. A Celofhád névben két szó van, a félelem és az árnyék, és ezek a lányok kiléptek a félelem árnyékából, és kiálltak a jogaikért.

A lányok nevei: Máhlá - könyörögni, vagy megbocsátani, Noá - mozdulni, Hoglá -fogolymadár, Milhá - királynő, Tircá - tetszetős. A neveikben benne van a mi történetünk: lépjünk ki a félelem árnyékából, hogy ne legyünk egy idejétmúlt szokás foglyai, mozduljunk meg, és emelt fejjel, szinte királynői tartással, nem pedig könyörögve - mondjuk el, amit igazságtalannak tartunk, és ez tetszést fog aratni az Örökkévaló szemében is, hiszen az Örökkévaló törvényei igazságosak.

Mottó:

„Némelyek meg a királyi palotába akarván bemenni, feléje tartanak, s arra törekesznek, hogy a palotájába ellátogathassanak, s oda beállítsanak, csakhogy eddig egyáltalán nem látták a palota falait. Azok közül pedig, akik be akarnak jutni a házba, némelyek odaérvén, körüljárják, hogy megtanulják a bejáratot…”[1]

Tamar Ross Expanding the Palace of Torah[2]  című könyvében a háláhá és a nők kapcsolatáról, az ortodox feminizmusról, a nők háláhikus státuszáról, valamint annak megváltoztathatóságáról fejti ki nézeteit. A könyv címében szereplő „Tóra palotája” Maimonidész Tévelygők útmutatója című művének palota példázatára utal.  A példázat legegyszerűbb értelmezése szerint a tóratanulás a királyi palota belső udvarába vezető út. Maimonidész a királyhoz való bejutás lehetőségeit sorolja fel: a tóratanulás által lehetséges a király színe elé jutni, aki az Örökkévalót jelképezi. Ez a példázat első olvasatra a nők helyzetére is megfeleltethető, vajon a nők hogyan tudnak bejutni abba a palotába, hogyan lehet megtalálni a női bejáratot? Ez a téma hosszú évekkel ezelőtt felvetődött már, és a napokban újra fellángolt róla a vita, Tamar Ross könyvét olvasva (is) elgondolkodhatunk a neológia jelenlegi helyzetéről is.

Ross könyvében a patriarchális múltat és a feminista jövőt az isteni kinyilatkoztatás folyamatában egyesíti, ami példátlan és zseniális lépés a zsidó feminizmus világában, írja róla egy ismertető.[3] Ez a zseniális lépés pedig Ross azon véleménye, mely szerint a Tórát mindig az adott kornak megfelelően kell értelmezni, és ha ezt a mindenkinek megfelelő értelmezést a közösség és a döntéshozók közösen megtalálják, majd mindenki által elfogadottá válik, ez annak a bizonyítéka, hogy az az értelmezés Istentől származik, és az Ő szándékának megfelelő.[4]

Az, hogy mindig az adott kornak megfelelően kell értelmezni a Tórát, nem ördögtől való dolog, hiszen amióta a bölcseink megalkották a Misnát és a Talmudot folyamatosan változik a világ, hiszen még a Sulhán áruh összeállítása óta is eltelt több mint 400 év. A rabbik minden generációban azon dolgoznak, hogy a megváltozott világot és a háláhát összeegyeztessék. Vagyis a háláhá folyamatosan változik, ahogyan Radnóti rabbi írta még 2018-ban:

„A háláhá nem egy bináris rendszer, hanem mögötte mindig komplett érvelések és bizonyítások vannak. A háláhában ott az évszázadok közös gondolkodása és rabbik bölcsessége. Aki pedig csak a zsigeri igenben és nemben gondolkodik, az olyan, mintha bozótvágóval vágná szét a Talmud fóliánsait, annullálva ezzel 2 évezred zsidó gondolkodását.”[5]

Ahol nem történik változás a nők befogadásával kapcsolatban, ott egy vallásos nő nehezen tud egyszerre feminista és vallásához is hű maradó lenni, ugyanis vagy a feminizmus kerekedik felül a nőkben és feladják a zsinagógába járást, esetleg a teljes vallásgyakorlást, vagy továbbra is hűek maradnak a valláshoz, de a feminizmust és a női érzékenységet teljesen elnyomják magukban, azonban valójában ennek az útnak is sokszor a teljes feladás lehet a vége. Ez a „női kérdés” már sok-sok évvel ezelőtt előkerült a neológiában, és ugyanaz a helyzet, ami Ross könyvében is olvasható: „a mainstream ortodoxia sokáig nem vett tudomást ezekről a jelenségekről, illetve ellenállt nekik, mivel azokat csupán marginális jelenségeknek tekintette, amelyek elhanyagolható jelentőséggel bírnak az irányadó zsidó vallásgyakorlás szempontjából.”[6]

Ross könyve elején említi, hogy ő nem tartotta magát feministának, és még ma is rosszul érzi magát ezzel a címkével. Elmondja, hogy ortodox zsidó nőként milyen érzések kavarogtak benne mindig is. Frusztráltnak, megalázottnak, kitaszítottnak érezte magát bizonyos zsinagógai ünnepeken, például a Tóra örömünnepén, amikor a férfiak a tórákkal táncolnak, és a nők alig látnak valamit, vagy olyan ortodox eseményeken, amikről a nőket teljesen kizárják. Amikor a férfiak a sábáti asztal körül a Tóráról beszélgettek, és olyan szintű Talmud-tudásról tettek tanúbizonyságot, amit ő nem érhetett el, akkor csodálta és irigyelte őket, valamint irigyelte a jesivák légkörét is, ahová ezek a férfiak járhattak. Ross, vallását gyakorló ortodoxként kívülállónak érezte magát, és hozzá hasonlóan valószínűleg ilyen érzések kavarognak sok neológ zsidó nőben is. Ezeket az érzéseket kellene, hogy megértsék a neológ közösség vezetői is, ahogyan Ross is ezt írja: „Szeretném azt hinni, hogy azokon túl, akik az úgynevezett vallásos feministákat inkább bajkeverőnek tartják, vannak olyan hagyománytisztelők, akik valóban szeretnék megérteni, hogy mi ez a nagy felhajtás. Ezek azok az emberek, akik valóban tanácstalanok, és néha felteszik maguknak a kérdést: Mit akarnak ezek a vallásos feministák?”[7]

Ross bemutatja könyvében a rabbinikus hagyományt, és a benne megjelenő női arculatot. Beszél arról, hogy a nyilvánvaló, mai napig kiható törvények mellett vannak olyanok, melyek elvontak, és olyan szövegekben vannak mélyre ásva, amelyeket a nők legnagyobb része nem ér el, és nincs is hatásuk a nők mindennapi életére. Példának hozza, hogy ma már valószínűleg senki nem várja el a feleségétől, hogy megmossa férje lábát,[8] sőt el sem mondja neki, hogy a háláhá szerint ilyen kötelezettsége is van. Így aztán sok micvatartó nő nincs is tudatában annak, hogy valójában mennyire hátrányos helyzetben is van, és úgy gondolja, hogy csak rituális dolgokra vonatkozik a nők megkülönböztetése, és még néhányan hálásak is a felmentésekért. Pedig ezek a rabbinikus szabályokon alapuló házastársi-háztartási kötelezettségek teljességgel szolgai természetűek. Ugyan manapság egyetlen háláhikus döntéshozó sem alkalmazná a gyakorlatban ezeket a szabályokat, Ross szerint a férfi-nő kapcsolatokra vonatkozó hasonló elképzeléseknek a nyomai a mai napig megfigyelhetőek a rabbinikus döntésekben.

Ez a férfi-nő kapcsolat - hagyomány szerinti -, némileg erőszakkal való fenntartása mutatkozik meg a neológiában a nők zsinagógai közösségbe való be nem vonásában, az ellene foggal-körömmel való harcolásban is. A „cniut és a minhág” a szokásos válasz a felvetésekre, konkrét háláhikus döntvények és tiltások felsorakoztatása nélkül. Ezzel szemben a nők bevonásának szükségszerűsége mellett kiállók legtöbbször bőségesen ellátják írásukat rabbinikus döntéshozóktól vett idézetekkel, pontos helymeghatározással.

A nők liturgiába való bevonásának ellenérveként felmerült az is, hogy nincs, és soha nem is volt a nők részéről erre igény Magyarországon. Azonban a tendencia az sajnos, hogy a nők sokszor férjükkel együtt maradnak el a zsinagógákból, és ennek egyik oka pontosan az, hogy nem is számít, hogy ott vannak-e, és nem veszik figyelembe az érzéseiket. Ezzel vissza is kanyarodtunk a Ross könyvében említett női érzésekhez. Olybá tűnik, még ma is a rabbik tudják csak, hogy a nőknek mi a jó igazán, és ma is helyettük döntenek, ahogyan a talmudi időkben.

Érv szokott lenni még a nők bevonása ellen, hogy csupán magamutogatásból, szereplési vágyból tesznek például tfilint, esetleg burkolóznak a cicitbe, azt mondják, majd csak akkor érdemes erről a témáról újra beszélni, ha a magyar nők tömegei már minden létező, rájuk vonatkozó micvát betartanak, majd csak akkor akarjanak továbblépni a micvák teljesítésében. Azonban a minjenbe beletartozó férfiaktól nem várja el senki, hogy micvatartóak legyenek, róluk nem feltételezik, hogy csupán magamutogatásból tesznek bármit is, róluk nem döntenek a fejük felett, hiszen ők maguk a döntéshozók – a férfiak. Amint ezt Ross is írja, a férfi a zsidóság reprezentatív képviselője, a nő szerepét és értékét elsősorban a férfi érdekek és megfontolások alapján határozták meg a rabbinikus források, vagyis maguk a férfiak, a végeredmény pedig az lett, hogy a zsidó nőket kulturálisan és vallásilag arra nevelték, hogy elfogadják elsődleges szerepüket – a férfi segítőjeként.[9]

A rabbik a szokásjogra, a nők szereplési vágyára, és a nők részéről jelen lévő érdektelenségre hivatkozó megnyilvánulásai a női kérdéssel kapcsolatban azt mutatják, hogy nem tartják ezt a témát olyan fajsúlyúnak, amire időt kellene fecsérelni. Ezt Vári György fogalmazta meg igen pontosan, amikor a nők általi kádis mondásának ügyében két vezető neológ rabbi véleményét állította egymás mellé: „[…] a nők liturgiai szerepének kérdésében, a tulajdonképpeni háláhikus vita, annak módszerei, lehetőségei, határai, előfeltevései érdektelenek, erről egyszerűen nem lehet vitatkozni. […] a nők bevonásának lehetősége tulajdonképpen nem egy az aktuális vallásjogi kérdések közül, ez a neológia „identitásának” sarokköve, a mozgalom első számú „metahalahikus” problémája […]”[10]

A mehice eltávolítása és a nők rabbivá avatása között elég sok lépcsőfok van, azonban mindegyikre van már példa olyan - nem reform – közösségekben, ahol a döntéshozók meghallották az idő szavát, magukkal egyenértékűnek érzik a nőket, és megvitatták a lehetőségeket a háláhá szempontjából is, valamint elengedték azt az érvként jelentkező problémát, ami úgy hangzik: „mit szólna a nagyapám, ha látná”. 

Amilyen egyértelmű és egyszerű a neológ rabbik hozzáállása a nők zsinagógai szerepével kapcsolatban, tulajdonképpen ugyanilyen egyszerű a háláhá hozzáállása is, viszont éppen ettől lett az egész kérdés bonyolult, ami miatt kívánatos lenne, hogy párbeszéd induljon ebben a témában. „Azt tanították rabbijaink, hogy mindenki beleszámít a hét, Tórához felhívott olvasó közé, akár egy kiskorú gyermek vagy egy nő is. De a bölcsek azt mondták, nő ne olvasson a Tórából a közösség tisztelete miatt.”[11] Mendel Shapiro rabbi szerint ez a tiltás csupán a „közösség tisztelete” miatt van.[12] De tulajdonképpen mi ez a „közösség tisztelete”, a kávod hácibur? Gondolhatnánk akár a cniutra, a szemérmetességre is. De akkor esetleg a cniut azt is jelentené, hogy bármennyire is megfelelően van öltözve egy nő, akkor sem szabad őt a zsinagógában megnézni, vagy esetleg a hangját hallani? Tulajdonképpen igen, ezért is viselnek némely zsidó irányzat képviselői gártlit a derekukon. Hiszen a nők tiltott szexuális gondolatokat gerjeszthetnek a férfiakban, ezért valahogyan ezeknek a gondolatoknak a kialakulását meg kell előzni. A Talmud rendelkezik erről a dologról, „Férfi ne nézzen szép nőre, akkor sem, ha házas, és férjezett nőre se nézzen, akkor sem, ha az csúnya”.[13] A Tóra szövegére hivatkozik a gemárá: „őrizkedjél minden gonosz dologtól”.[14] Valójában persze nem a nő a gonosz, hanem a gondolatok, azoktól kellene tartózkodni. Viszont úgy tűnik, mintha a „Vonjatok kerítést a Tóra köré”[15] elvet eltúlozták volna. Ennek a kerítésnek az alapgondolata egy Tórai idézetre vezethető vissza: „Ha új házat építesz, csinálj korlátot tetődre, hogy ne hozz vérbűnt házadba, ha valaki leesik arról.”[16] Emiatt a háláhában kialakult egy szabály, a humrá, mely szerint, ha egy kérdésnek több értelmezése létezik, akkor a szigorúbbhoz kell ragaszkodni.

A háláhá alapkövetelményein azonban időnként jóval túlmennek azok a tiltások, melyek a nőkre vonatkoznak, hiszen legtöbbször nem a nőnek tiltja a dolgokat a háláhá, csupán a férfiak előzik meg a bűn elkövetését azáltal, hogy a nőket eltiltják inkább a „kerítéssel”, nehogy a fejükben megforduljon bármiféle bűnös gondolat.

"És elzárja szemét attól, hogy a gonoszra nézzen. Rabbi Ḥija bar Aba szerint ez arra vonatkozik, aki nem nézi a nőket, amikor a mosás fölött állnak.”[17] A Talmud szerint tehát tilos figyelni a mosodában álló nőket, akik a víz miatt felhajtott szoknyában és felgyűrt ruhaujjal állnak, vagyis nem a nőknek tilos ott mosniuk, és nem is kell magukat az illendőség miatt beburkolni, hanem a férfiaknak tilos őket bámulni. Ezzel szemben még manapság is, akár az újságokból is töröltetik egyes ortodoxok a női fotókat. Ennek a túlzott kerítésépítésnek az áldozatai tehát sokszor a nők, ezért nem hallathatják hangjukat a közösségben. A férfiak szexuális gondolatai iránti aggodalom miatti szigorítás pedig véleményem szerint sértő, mivel a nők kárára mutat engedékenységet a férfiak gyengeségeivel szemben.

A Talmud a Szuká traktátusban együtt említi a nőt a rabszolgával, amikor elmagyarázza az áldásokat, és azt, hogyan teljesíti a micvát, aki hallja. „Egy fiú mondhat áldást apja nevében, egy rabszolga mondhat áldást ura nevében, egy nő mondhat áldást férje nevében. De átok jön arra az emberre, aki helyett felesége, vagy fia mondja el az áldást.” [18] Vagyis átkozott az, aki annyira tudatlan, hogy nő mondja el helyette az áldást. Itt rejlik netán a „közösség tisztelete” kifejezés jelentése és eredete?

A hagyomány szerint „Izrael szokása Tórának számít”,[19] és ami szokássá vált, az a háláhával egyenértékű, és „ne változtasson ezen az ember, nehogy az civakodást eredményezzen”[20]              

Shapiro rabbi ezt írja: „[…] Számomra úgy tűnik, hogy a magyarázat nem a háláhában önmagában, hanem bizonyos értelemben a meggyökeresedett konzervativizmusban van, amely természetesen bizalmatlan a változásokkal kapcsolatban. […] A nők azért nem kaphatnak alija jogot, mert az ellentmond a rögzült szokásnak, felforgatná a vallási rendet.[…]”[21]

Valóban napjainkban is megszégyenülnének azok a férfiak, akik nem tudnak olvasni? Hiszen manapság már legtöbbször nem maga a felhívott olvassa a rá kiszabott tórai részt, hanem a megbízottja, a bál krijá, pontosan azért, mert elég kevesen tudnak olvasni.  És valóban manapság is olyan alsóbbrendűnek tekinthetők a nők, ahogyan az a középkorban volt? Ma is rabszolgával és kiskorú gyermekkel azonos jogai vannak? Talán még vannak rabszolgáik a zsidó embereknek?  Azt gondolom, a legnőellenesebb férfi sem mondja napjainkban, hogy szégyent érez, ha a gyerekét nő tanítja, vagy ha női orvos gyógyítja meg, vagy esetleg olyan repülőgépre száll, melyet női pilóta vezet.  Valóban azonos a mai nők társadalmi helyzete és megítélése az időszámításunk előtti, vagy középkori helyzettel? Abban a régi korban a közösség szégyene abból fakadt, hogy a férfiak tanulhattak csak, ők tudták, hogyan kell olvasni a Tórát, a nők pedig nem, ezáltal a férfiakat megszégyenítette, ha mégis képes volt erre egy nő, és esetleg nyilvánosan olvasott. De ma ez már nincs így, hiszen a nők társadalmi helyzete jelentősen megváltozott, a férfiak és a nők azonos jogokkal rendelkeznek a társadalomban.

A neológia azonban ragaszkodik az idejétmúlt szokásokhoz. Az a neológia, mely „a változó világra nyitott, ám vallásgyakorlatában változatlan, mely feladatának tekinti, hogy a modern világ kihívásaira, a vallásos zsidóság szellemiségében adjon választ.”^[22]       

Holott az újítás nem tilos a zsidó hagyományban. A zsidó vallás bizonyos fokig mindig készen állt a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni, de valamiért a nőkkel kapcsolatban ez kevésbé mutatkozik meg, holott sok példa hozható arra, hogy ami nem kötelező, ami alól fel van mentve valaki, az nem feltétlenül tilos is neki egyúttal. Például, amikor valaki áldozatot vitt a Szentélybe, az állat tulajdonosának rá kellett tennie a kezét az állat fejére, ezt a „szmichát jádájim”-ot csak férfiak végezhették. „És tegye rá kezét az égőáldozat fejére és kedvesen fogadtatik tőle, hogy engesztelést szerezzen érte.”[23]„Rabbi Josze és rabbi Simon azt mondta, hogy Izrael lányai is rátehetik a kezüket, bár nem kötelezik őket erre. […] Volt egy borjúnk, amit felhoztunk békeáldozatnak, és mi átvittük a női udvarba, hogy a nők rátehessék kezeiket. Nem azért, mert vonatkozik rájuk a parancsolat, hanem hogy örömet érezhessenek.”[24]

Vagyis bizonyos körülmények között, amikor valami bántást, sértést jelenthet a nők számára, készek voltak figyelmen kívül hagyni bizonyos előírásokat. Azon alapelv menten, mely az emberi métóságot előtérbe helyezi a tiltó parancsolattal szemben is. Ez a „kávod hábriot”, ami szemben állhatna a „kávod háciburral”, vagyis az emberi méltóság a férfiak méltóságával, tiszteletével szemben. Hiszen közösségeink egyik része férfi, másik része pedig nő.

A cél az kellene, hogy legyen, amit Abraham Isaac Kook, az első izraeli askenázi főrabbi mondott: „Ismernünk kell a régi nagyságának teljes mélységét, és tudni azt, hogy az új folyamatosan együtt jár vele, és teljessé teszi. Arra az időre kell törekednünk, amikor a régi megújúl, az új pedig megszentelődik.” [25] Amikor ezt elérjük, akkor a Tóra palotájának kapui mindenki előtt egyformán láthatóvá válnak, mindenki megtalálja a bejáratot, aztán majd eldöntheti, hogy csak az előszobában foglal-e helyet, vagy közelebb megy a királyhoz.

Kende-Vasa Irén

2022.05.19.

Mikor Salamon király a jeruzsálemi templom építéséhez készült,

nem akart vasszerszámokat használni a kockakövek fejtéséhez,

mert a vas harcra, gyilkolásra való. Így aztán nem tudta, hogy fogjon

hozzá a dologhoz.

Összehívta országa bölcseit, és tanácsot kért tőlük. Ezek azt

felelték, van egy sámir nevű féreg, akkora csak, mint egy árpaszem,

de a legkeményebb kő is úgy hasad szét előtte, hogy öröm nézni.

Salamon megörült:

– Köszönöm, bölcsek, hogy ilyen jó tanácsot adtatok. Most még

azt mondjátok meg, miként juthatok ehhez a csodatevő féreghez.

– Urunk és királyunk – felelték, – ebben már nem lehetünk

segítségedre; de hívj egy szellempárt trónod elé, az majd

megmondja, mitévő légy.

A király azonnal trónja elé idézett egy szellempárt, s megkérdezte

tőlük, hol él a sámir. Ezek így feleltek:

– Ó, király, bizony magunk sem tudjuk; csak Asmodáj, a királyunk

mondhatja ezt meg neked.

– Akkor mindaddig fogva tartalak titeket, míg meg nem mondjátok,

hol találom királyotokat, Asmodájt.

– Hát jó – mondta a két szellem –, eláruljuk, hol lakik. Egy hegy

tövében pompás vizű kutat ásott magának. A kút nyílását azonban

kő borítja, rajta Asmodáj pecsétje. Ő maga mindennap felmegy az

égbe, hogy átvegye a mennyei parancsokat. Aztán leszáll a földre,

megvizsgálja, sértetlen-e a pecsét, s nem zavarta-e fel valaki a vizet,

s mivel a nagy útban megszomjazott, iszik a tiszta, hideg habokból.

Ekkor megint elzárja a kutat, és eltűnik. Ennyi az, amit tudunk ó,

király. Bölcsességedben most már magad is rájössz, hogy mitévő

légy.

Ekkor Salamon előhívta hűséges tanácsadóját és bátor katonáját,

Benaját, s egy láncot adott neki, amelynek minden szemébe Isten

neve volt bevésve; továbbá egy köteg gyapjút, annyit, amennyi egy

nagy lyuk betöméséhez kell; aztán néhány tömlő bort a javából.

Benaja, miután átvette, néhány kísérővel nekiindult a veszélyes

útnak.

Mikor megtalálták a szellemkirály kútját, serényen munkához

láttak. Először is, mivel a pecsét miatt nem emelhették fel a kút

fedelét, gödröt ástak a kút alatt, majd a kúttól a gödörig lyukat fúrtak

a földbe úgy, hogy a víz a gödörbe folyt. Ezután az összekötő lyukat

betömték gyapjúval. Most a kút fölött a hegyoldalban ástak egy

gödröt, megtöltötték borral, ami egy rövid lyukon át Asmodáj üres

kútjába folyt. Így most ez megtelt borral, anélkül hogy a kőfedelet

levették, vagy a szellemkirály pecsétjét megsértették volna.

Amint ezzel elkészültek, elillantak onnan, csak Benaja mászott fel

egy közeli fára, és a lombok közé rejtőzve várta a szellemkirály

visszatértét.

Asmodáj este jött meg; akkora volt, hogy Benaja megdöbbent,

amint megpillantotta; de azért nem vesztetted bátorságát. A

szellemkirály megvizsgálta a kút pecsétjét, s mivel látta, hogy

érintetlen, felemelte a fedőt. Inni akart.

De alig érintette ajkával az italt, észrevette, hogy túljártak az

eszén:

– De hisz ez bor! – kiáltott fel –, nem iszom belőle. A bor elveszi

az eszünket. A bölcsek nem isznak bort.

De mivel nagyon szomjas volt, elhatározta, hogy legalább a

nyelvét belemártja: ez talán mégsem árt, gondolta magában.

Ajkához emelte a poharat; csak egy csöppet akart inni, de kettő,

majd három is lett belőle – észre sem vette, s az édes, nemes nedű

leszaladt a torkán. Meg is volt a hatása: Asmodáj mély álomba

merült.

Egyébre sem várt Benaja. Leszállt a fáról, halkan a

szellemkirályhoz lopódzott, és a magával hozott láncot, amelyre

Isten neve volt bevésve, nyakára vetette.

Amint Asmodáj felébredt, és észrevette a láncot a nyakán,

dühösen szét akarta tépni, de Benaja így szólt hozzá:

– Nézd meg csak jobban a láncot: minden szemén Isten neve van

bevésve; nem bírod hát széttépni, hatalmamban vagy.

Amint ezt meghallotta, mintha valósággal kicserélték volna a

szellemkirályt; Isten nevével szemben megszűnt minden ellenállása;

készségesen követte Benaját és embereit.

Útközben egy fához értek, Asmodáj neki akart támaszkodni kissé,

de a fa azonnal kidőlt a hatalmas szellem puszta érintésére.

Másszor egy özvegyasszony kunyhójánál akart megpihenni; de

amint neki támaszkodott, az özvegyasszony ijedten kirohant a

házikóból, s kérve kérte őt, kímélje meg viskóját. Ezután egy vak

férfival találkoztak, aki eltévedt; Asmodáj útba igazította. Benaja

ennek láttán elcsodálkozott, mert eddig abban a hiszemben élt, hogy

Asmodáj mindig csak rosszat művelt. Ő azonban megmagyarázta:

– Ez a vak férfi jámbor ember, szeretik őt az égben, s aki jót tesz

vele, érdemet szerez Istennél.

Mikor egy lakodalmi menettel találkoztak, Asmodáj hangosan

felzokogott.

– Miért sírsz? – kérdezte Benaja.

– Mert az ifjú vőlegény holnap meghal.

Egy cipészműhelyhez érve hallották, amint egy férfi olyan pár

cipőt rendel, ami hét évig eltart. A cipész vállalkozott rá. Most

Asmodáj felnevetett:

– Hét évre akar cipőt magának – pedig hét napig sem fog élni.

Másszor egy kincsásóval találkoztak, aki mindenféle varázslat

segítségével kívánt aranyhoz jutni. Asmodáj felnevetett, amint

megpillantotta.

– Látod, milyen ostobaság minden varázslat! Ez az ember olyan

tömeg kincs fölött áll, hogy Salamon királynak sincs több. De látod,

nem is sejti. Hogyan bukkanna hát aranyra másutt?

Végre Jeruzsálembe értek. Amint a szellemek fejedelme a király

trónja elé állt, pálcával lemért egy négy könyöknyi területet, s

haragosan nézett a királya.

– Ha meghalsz – kiáltotta –, ekkora térséggel kell beérned. Mégis

királyi pálcád alá kényszerítetted az egész világot! De olyan

telhetetlen vagy, hogy a szellemkirályt is uralmad alá kellett

hajtanod? – Salamon így felelt:

– Ne haragudj, hatalmas szellem. Nem hiúságból, nem is hatalmi

vágyból hoztalak trónom elé, hanem csak azért, mert tanácsodat

szeretném egy olyan munkához, amelyet Isten dicsőségére akarok

elvégezni. Hallottam, ti szellemek is tisztelitek Istent. Tudd meg hát,

apámtól, Dávidtól azt a parancsot kaptam, hogy építsem fel Isten

templomát. Mármost a kockaköveket, amelyekre szükségem van,

nem szabad vassszerszámokkal fejtenem. Így hát nem tudtam,

mitévő legyek. De hallottam, hogy van egy sámir nevű féreg,

amelynek puszta érintésére a legkeményebb kő is széthasad. De azt

is hallottam, hogy ezt a férget csak te szerezheted meg nekem.

Ezért hozattalak hát trónom elé.

Asmodáj most már megenyhülve válaszolt:

– Akkor, uram királyom, meg kell mondanom neked, hogy

magamnak sincs hatalmam a sámir fölött. Csak a tenger urának van

hatalma rajta. Ő azonban átadta a pusztaságbeli fajdkakasnak, mert

az esküvel fogadta, hogy hűségesen megőrzi, és bármikor

visszaadja neki.

Mikor Salamon ezt meghallotta, elküldte Benaját, hogy keresse fel

a fajdkakast, és vegye el tőle a sámirt.

Benaja egy vastag üvegharangot vett magához, s elindult a

fajdkakas fészkének felkutatására. Kopár és vad hegyek között, ahol

még soha nem járt emberfia, végre rábukkant egy fészekre, azonnal

elővette az üvegharangot és ráborította. Mikor a fajdkakas hazajött,

s etetni akarta a kicsinyeit, látta, hogy az üvegharangtól nem fér

hozzájuk. Előhozta a sámirt, rátette az üvegre, hogy az tüstént

elpattant. Amint azonban a fajdkakas a férget vissza akarta tenni

helyére, Benaja és emberei oly ordítással törtek elő, hogy a

fajdkakas ijedtében elejtette a sámirt. Benaja hirtelen utánakapott, és

már száguldott is vele vissza, a királyhoz.

Most végre megkezdődhetett a templom építése, és hét

esztendeig tartott.

Ez idő alatt Salamon fogva tartotta Asmodájt, hogy állandóan

kéznél legyen, ha tudni akar valamit. Egy napon egyedül volt vele

egy szobában, s így szólott hozzá:

– Mondd hát nekem, te hatalmas szellem, aki oly régóta vagy

hatalmamban, anélkül hogy ki tudnád szabadítani magad, miben

vagytok ti szellemek különbek minálunk, halandó embereknél? Mit

tudtok ti, amire mi nem vagyunk képesek? – Asmodáj felelt:

– Vedd le rólam a láncot, add nekem a pecsétgyűrűdet, akkor

majd megtudod, amire kíváncsi vagy.

Salamon, aki már amúgy is nagyon sokat tudott, most boldog volt,

hogy a szellemkirály új titkokra tanítja meg, sietve teljesítette az

óhajt. Asmodáj azonban alig szabadult meg láncaitól, óriássá nőtt,

áttörte a szoba mennyezetét, fél lábával a földet érintette, másik fél

lábával a felhőket. Dühösen megragadta a királyt, s négyszáz

mérföldnyire hajította.

Amint Salamon fölébredt kábultságából s körülnézett, látta, hogy

ismeretlen vidéken, idegen emberek közé került. De nem csüggedt

el, s házról házra járva koldulással tartotta fenn magát. Ezt

hajtogatta egyre: „Én Izrael király voltam.” Szavait persze senki sem

hitte el, csak kinevették őt. Hosszú évek múlva mint koldus ért

Jeruzsálembe.

Itt azóta Asmodáj uralkodott. Most Salamon a legfőbb bíróság elé

lépett, amelyet szinhedrionnak neveztek, s ott is megismételte

szavait: „Én vagyok Izráel királya.”

Kezdetben bolondnak tartották. Mivel azonban rendületlenül

tovább ismételgette a szavakat, s egyebekben teljesen értelmesnek,

sőt bölcsnek látszott, a bíróság elhatározta, hogy megvizsgálja a

dolgot. Asmodáj ellen már amúgy is volt némi gyanú, főképp mivel

sohasem vetette le cipőjét, még akkor sem, ha ágyba feküdt,

ugyanis kakaslába volt. Előhozták hát a láncot, amelyre Isten neve

volt bevésve, a királyi pecsétet, amelyen szintén Isten neve állt;

Salamonnak e két tárggyal felszerelve a trónra kellett ülnie. Amint

Asmodáj a szobába lépve megpillantotta Salamont és Isten nevét,

akkorát ordított, hogy zengett tőle az egész ház, s eltűnt.

De Salamon még sokáig félt a hatalmas szellem bosszújától, s

éjszakánként hatvan harcossal őriztette ágyát, amint meg van írva:

„Hatvan erős férfi van körülötte, Izraelnek erősei közül, mindnyájan

fegyverfogók, hadakozásban bölcsek, kinek-kinek oldalán fegyvere,

az éjszakának félelme ellen.”